Bali

Az augusztusi Kuala lumpuri hétvégénkről frissiben nem írtam, mert utána éppen dögrováson voltam (mandulagyulladás meg magas láz meg minden), aztán el is sikkadt a dolog, úgyhogy most azt találtuk ki, hogy mindenképpen számoljunk be Baliról mihelyst hazajöttünk.

Szálláshelynek a netes review-k, és az elhelyezkedése alapján a Maharta Bali hotelt választottuk. Kutába semmiképp nem akartunk menni, mert nem vágytunk a nyüzsire — és mint a helyszínen kiderült, ez jó döntés volt. A szállodát csak dícsérni tudjuk: hangulatos (kis négyszobás bungalók egy trópusi kertben), tiszta, udvarias és készséges személyzet, nagyon jó (nyugati konyhájú) étterem bali world music háttérzenével, medence integrált bárral.

A napok nagyrészét a tengerparton vagy a medence mellett töltöttük, a szokásos árnyékban napozás – olvasás – fürdés kombót tolva. A közepe felé kitaláltuk, hogy kipróbáljuk a szörfözést is, de utána nem volt időnk rá (más program már be volt tervezve), másnapra meg rossz idő lett, utána meg már úgy voltunk vele, hogy két nap nem elég arra, hogy sikerélményünk is legyen, úgyhogy majd legközelebb. Ja, mert az biztos, hogy lesz legközelebb! Néhány este elindultunk az óceánparton, hangulatos beülős helyeket találtunk is, de jó ereszd-el-a-hajam partyhelyet nem, pedig egyszer azért egy olyan is belefért volna. Kutába is lesétáltunk, de ott meg csak igazi buta helyeket találtunk buta zenével.

Tartalmasabb programként elmentünk egy egynapos "szervezett" Bali-körutazásra. A szervezettség abból állt, hogy eljött értünk egy autó, és egy angolul kicsit beszélő guide-dal a fedélzeten elvitt minket mindenféle kézműves-boltba, ahol gondolom jó hülyetúrista módjára fel kellett volna vásárolnunk a raktárkészletet. Kicsit hasonló volt a hangulata a kávéültetvénynek is, de ott legalább tényleg finomak voltak a megkóstoltatott helyi kávék. Igen, volt közte kopi luwak is, de nekem, mint nem-kávézónak, igazálból semmi extrát nem nyújtott. Azért szerencsére jutott a napirendbe tradicionális balinéz tánc, Indiana Jones-filmekbe illő erdő szabadon rohangáló makákókkal, és régi hindu templomok megnézése is.

Apropó templomok. Állati érdekes, hogy a hindu rituálék mennyire jelen vannak a mindennapokban (Az amúgy muszlim Indonéziával szemben Balin a lakosság több, mint 90%-a hindu). Minden egyes ház frontján ott van egy kis háziszentély, amibe napjába többször elhelyezik a banánlevélből hajtogatott tálba tett áldozatot: virágszirmokat, gyümölcsöket, sőt, még cigit meg stencilbe csomagolt rágót is. "Egészalakos" szentélyt pedig kb. kétszáz méterenként találni, de úgy tűnt, templomért is ritkán kell egy kilométert utazni.

A végül egy spa-ban, sőt konkrétan egy alapos masszázs utáni virágszirmos fürdőben végződő egésznapos kirándulás után kitaláltuk, hogy beülnénk még egy koktélra meg valami desszertre a szálloda éttermébe, de pont akkor zártak. Megláttak minket, elmondtuk hogy nem igazi fogásokra vágyunk, és rögtön szólt a főpincér még pár embernek hogy ne szedelőzködjenek, hanem dobják össze nekünk a crème brûlée-t meg a csokiszuflét.

A másnapi program az éjszakai állatkert volt. Szeptemberben el akartunk menni még itthon Szingapúrban éjszakai szafarira, a jegyünk is megvolt már, de aztán a betegség miatt ezt el kellett halasztanunk. Nem mondhatnám, hogy ez most kiváltotta azt (elég amatőr volt az egész, két pasas elemlámpákkal hadonászott a ketreceknél), viszont a vacsorás program része volt az is, hogy kihoztak egy albínó pitont, egy bébikrokodilt meg egy (meglepően pattogatottkukorica-szagú) binturongot, és lehetett őket fogdosni meg fotózkodni velük.

Az éjszakai állatkert bónusz bemutatója az az ausztrál család volt, akikkel együtt utaztunk oda-vissza. A háromtagú család plusz egy nő akiről nem derült ki hogy kinek a kije, kiapadhatatlan humorforrásnak bizonyult. No nem azért, merthogy viccelődtek volna, hanem mert hoztak minden aussie paraszt-klisét. Egyrészt velünk kb csak arról kezdeményeztek beszélgetést, hogy mi mennyibe kerül hol, meg hogy van-e Szingapúrban illetve Magyarországon McDonald's meg Pizza Hut (nem, ezt nem most találom ki), másrészt miközben álltunk a dugóban, a feleség hangos "there's an Aussie!" meg "look at the Aussie!" felkiáltásokkal csodálozott rá minden fehér emberre.

Bali amúgy tényleg tele volt most ausztrálokkal (Don figyelmeztetett is előre, hogy októberben ez lesz), hazafelé a reptéren extra vicc volt, hogy a mi sorunkban álló Bintang-atlétás fazonokhoz odament egy reptéri alkalmazott hogy biztos Szingapúrba akarnak-e repülni, és persze hogy kiderült hogy csak rossz sorban álló ausztrálok. Szerintem a Bintangos atlétákat és rövidnadrágokat egyszerűbb lenne rögtön Ausztráliában gyártani, és akkor már a bali-aussie egyenruhában szállhatnának le a repülőről.

Összességében úgy jöttünk haza, hogy remek tíz napot töltöttünk ezen a kis szigeten, de muszáj lesz még visszajönnünk, egyrészt mert csak itt derült ki, hogy mennyi mindent meg akarunk majd még nézni (a lista élén Tanah Lot és a Gili-szigetek), másrészt meg mert az óceáni programokat (szörfözés, snorkelezés) is fel kéne legközelebb pörgetni.

A végére meg ittvan egy bónusz kép Vikiről és a binturongról (Viki van balra):