Pom-pom poporopo-pom

Alapvetően tiszta hülyeség lenne a saját születésnapomról írni, de ebben most volt bőven. Vagy akár olvasható az alábbi úgy is, mint annak a krónikája, hogy mekkora se hall-se lát Dömötör vagyok...

Szóval a sztorinak, amit most elmesélek, a hátterét az adja, hogy Viki is, meg én is baromira elfoglaltak vagyunk mostanában, én a diplomamunkámon dolgozom, ő meg egyetemi beadandókkal meg megtanulnivalókkal küzd. Ezért aztán azt találtuk ki, hogy nagy közös (ő november 15-i) szülinapi cécó helyett koccintunk egyet és két hét múlva meg elmegyünk színházba (már lassan egy éve meg akarjuk nézni a Bárkában a De Sade pennáját).

Aztán szombaton egy kicsit elhúzódott kelés után, úgy egy óra tájt kérdezi Viki, hogy van-e kedvem sétálni egy kicsit. Persze volt, annyira azért nem sűrű a napirend; útközben aztán már az is kiderült, hogy valójában mi most nem csak úgy sétálgatunk, hanem a Daubnerbe megyünk, ugyanis Viki rendelt egy Sacher-tortát. Persze már ennek is tökre örültem, hogy ezt így kifundálta, pedig hol volt még a vége...

Aztán mire hazaértünk a tortával, kitalálta, hogy mi lenne, ha csak este bontanánk ki, mivel akkor a nap megkoronázása lehetne a sok munka után egy kis tortás-szülinapos lazítás. Ez is tök jó ötletnek tűnt, viszont eddigre már nagyon éhes voltam, és el akartam kezdeni összedobni valami meleg ételt. Ekkor jött Viki második váratlan ötlete: este elmehetnénk valahová vacsorázni, a tortát majd megesszük, ha hazajöttünk, így délután együnk szendvicset. Hát persze erre sem kellett sokat győzködnie. Még meg is kérdeztem, hogy van-e valami konkrét ötlete, és előadta, hogy elmehetnénk a Belgába.

Ez sem bizonyult olyan ötletnek, amire nagyon rá kéne engem beszélni. Toltunk pár szendvicset, aztán megkérdeztem, kb. mikor induljunk.

"Háromnegyed hétkor! Úgyértem... őőő.. érjünk oda úgy negyed nyolc körül... mármint... na majd hatkor elkezdek készülődni."

Na valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki itt még mindig nem vágta volna, hogy mire megy ki a játék. Nekem meg fel sem tűnt – úgy gondoltam, hogy biztos csak hozzáadott kerek két órát az éppen aktuális időhöz, és úgy jött ki a negyed nyolc.

Aztán szép kényelmesen elkészültünk, és hogy mindketten tudjunk sörözni is, elbuszoztunk. Belépek a Belga Sörözőbe, és mondom a pincérnek, hogy két főre szeretnénk asztalt – de nem foglaltunk. Hát, akkor sajnos nem tudnak asztalt adni. Én már fordultam volna hátra Vikihez, hogy elmondjam neki is a rossz hírt, amikor látom, hogy már mellettem áll, és mondja a pincérnek, hogy a nevemre van foglalva egy asztal.

És a legszebb a dologban, hogy még ennél a pontnál is csak az jutott eszembe, hogy milyen édes, hogy ezekszerint a hátam mögött foglalt magunknak asztalt.

A pincér aztán odavezetett minket a foglalásunkhoz – na és itt döbbentem csak le igazán: egy nagy asztal körül ott ültek a barátaim!

Az történt ugyanis, hogy Viki megszervezte azt az igazi meglepetés-szülinapibulit, ami csak filmeken szokott sikerülni, a valóságban mindig csak ilyen bénaság lesz belőle, hogy valójában már rég kilóg a lóláb, de az ünnepelt úgy tesz, mintha hű meg há meg de meglepődött. Nem így én: alig fogtam fel, hogy most tényleg miattam van itt mindenki!

Aztán volt eszem-iszom, utána a fele társasággal nálunk kötöttünk ki, hatalmas bowlingozás a Wiin (Gabesz bosszantóan megverhetetlennek bizonyult), meg főleg Beatles Rock Band, aminek a mikrofonját úgy igazán csak most üzemeltük be. Az meg igazán nagy kár, hogy most lusta vagyok lefotózni a Zoli által "30th Birthday Edition"-re áthekkelt 300-borítót, mert az is örök emlék lesz. Köszönöm mindenkinek!

Küldjétek el a felvételeket (de ne ide kommentbe!), mert szeretném józanul is megnézni magamat, ahogyan ordítom a mikrofonba, hogy "Don't let me down", miközben Czinő dobol, Gabesz meg problémázik, hogy mennyire más ez a műanyag cucc, mint egy igazi gitár.